Mitől félünk mi magyarok a leggyakrabban, amikor nyelvet tanulunk?
Minden nációnak megvan a maga félelme nyelvtanulást illetően. Vannak, akik a nyelvtantól, vannak, akik a hallásértéstől és vannak, akik az írástól félnek. Általános iskolás korunkban megszoktuk, hogy az iskolai tanórákon általában lehetőség sincs a kommunikáció gyakorlására. Ahhoz vagyunk szokva, hogy valaki beszél, mi pedig hallgatjuk. Ezért a legnagyobb félelmünk az, amikor ránk kerül a sor és nekünk kell beszélnünk.
A véleményünk kifejezése számunkra egy új dolognak számít, mivel általában kérdéseket szoktunk megválaszolni, úgy, hogy már tudjuk rá a választ. Ezért a magolás könnyebbnek tűnhet, tudjuk, hogy van egy adott válasz, csak egy, és az a tökéletes válasz. Próbálunk memorizálni, csak úgy, mint a formulákat a természettudományos tárgyainkra. De a nyelvtanulás nem így működik. Persze itt is vannak olyan szóalakok, struktúrák, amiket jobb, ha a fejünkbe vésünk, viszont amikor az alkalmazásukra kerül a sor hirtelen megfagy bennünk a levegő. Hogy miért? Mert perfecionisták akarunk lenni, tökéletesen akarunk mondani, használni mindent, ezért úgy döntünk, hogy ameddig nem tudunk valamit száz százalékosan, addig nem is próbálkozunk vele.
Először hozzá kell szoktatnunk magunkat a beszédhez. Mivel új dolog és nincs még benne sikerélményünk, ezért sokszor lesz, hogy megakadunk, makogunk, gondolkodunk. Ez teljesen normális mivel rengeteg dologra kell figyelni beszéd közben, és a kritikák, önostorozások csak úgy jönnek a fejünkben, mint például,
„Rossz szerkezetet használtam.”
„Ezt tuti nem így kell kiejteni.”
„Hogy nem jut eszmbe ez az egyszerű szó?”
„Úristen mondanom kell valamit”
„Ezt még magyarul sem tudom”
Ezeket a gondolatokat el kell kergetnünk a fejünkből. Ha nem az órákon, a tanárainkkal vagy akár az osztálytársainkkal, csoporttásainkkal próbálkozunk idegennyelven beszélni, akkor hol és kivel fogunk? Ennél kézenfekvőbb és jobb lehetőség nehezen adódik.
Ha hibázunk, abból csak tanulunk majd. A kortásainkkal azért ajánlott nyelvet gyakorolni, mert a szintjük valószínűleg ugyanolyan lesz, amilyen a miénk. A tanár pedig segít extra segítséget és tudást biztosít számunkra. A kritikát mindenkinek nehéz elfogadnia, de miért van az, hogy másoktól nem fogadjuk el, magunktól pedig igen? A jót, a dicséretet is meg kell hallani.
Ugyan nehéznek tűnik először, amikor idegennyelven szólal meg a tanárunk, de próbáljunk minél jobban odafigyelni, mivel minél többet halljuk az adott nyelvet, annál jobban fog ragadni ránk és egyszer csak azt vesszük észre, hogy beszéd közben egyre kevesebbet kell gondolkodnunk.
Próbáljunk minél jobban beszélni, de nem kell erőltetni a tökéletességet. Az anyanyelvűek sem beszélik hibátlanul a saját nyelvüket, pláne nem százszázalékos nyelvtani helyességgel. Senki sem fog kinevetni, akivel beszéltek majd, legyen az külföldi vagy anyanyelvű, mindig próbál majd segíteni, hogy sikeres kommunikáció jöhessen létre.
Ha azt szeretnénk, hogy minél könnyebben és magabiztosabban menjen a beszéd, muszáj, hogy sokszor olvassunk hangosan az adott idegennyelven, hogy szokhassuk a saját hangunkat, kiejtésünket a választott idegennyelvünkön. Nézzünk filmeket, próbáljuk elismételni a hallott szavakat, mondatokat, néha pedig próbáljunk meg saját magunkhoz beszélni. Furcsán hangzik, de tanárként én is rengeteget csináltam, nagyon hasznos tud lenni. Ha a tanárunkkal nem merünk még beszélni, keressünk egy olyan barátot, havert, ismerőst, akiben megbízunk annyira, hogy tudjuk kezelni, ha esetleg kijavít minket. Ebből mind tanulni fogunk.
A nyelvtani szabályokat egyedül is meg tudjuk tanulni, esetleg ki is tudjuk találni, ha igazán agyalunk rajtuk. Viszont a beszédet és íráskészséget tanárainkkal tudjuk csak igazán elsajátítani. Merjünk beszélni és hibázni is, így jutunk előre. Ahol akarat, ott út is.
